Unternogg

Késő este van, vonaton robogunk a sötétben valahol Németországban. Fázom és hányingerem van. Forog velem a világ. Időnként sikerül kinyitnom a szemem, aztán újra becsukódik. Haladunk tovább, egyedül fekszem a négyes ülésen keresztben. A 9 liter sör megtette hatását az Oktoberfesten, az a néhány elfogyasztott óriás perec is csak ideig-óráig segített felszívni az alkoholt. A haver néha megkérdezi ugyan hogy jól vagyok-e, de az emberek szánakozó tekintete miatt mégis elül mellőlem. Mintha nem is ismerne.

2014 tavaszán úgy döntöttem, mostmár ideje továbblépnem a Bécsi Alpokból: ahogy annó a már korábban említett szerb öreg is megfogalmazta:

– annyi minden áll még előtted! Tiplizz le innen és keress új kihívásokat!

Addigra tulajdonképpen kipörgettem Hohe Wandot, a családi panzióban esélyem sem lett volna segédpincérből feljebb avanzsálni. Mivel már úgyis eltanultam mindent amit az adott étteremben csak lehetett, pont kapóra jött a lehetőség hogy ismét Németországban, Bayern tartományban próbáljak szerencsét. Az egyik kedves volt osztálytársam évekig dolgozott ott, beajánlott a főnöknél. Így kerültem Münchentől kb 1 órára található Unternogg nevű községbe, ami egy tipikus bajor vendéglő. Az étteremben 150, a sörkertben kb 200 ülőhely található. Vasárnaponként népviseletben díszelgő, vállalhatatlan mennyiségű sört vedelő helyiek közé keveredtem. Minden egyes felszolgált korsó után a söralátétre kellett húzogatnom a strigulákat, mert ebben jobban bíztak mint a kinyomtatott számlában. Egy idő után már maguk sem tudták pontosan hány csapolt fél literest gurítottak le. Persze hamisítatlan bajor tájszólással társalogtak egymással, ami megint csak nem könnyítette meg a beilleszkedésem. Hiába akarták rám adni a bőrnadrágot a kockás inget meg a hózentrógert, én ezzel sehogy sem akartam azonosulni. Képtelen lennék feladni az identitásom.

A környék szép volt és természetközeli, állítólag egykor II. Ludwig király is ezen az útvonalon járt és szívesen étkezett itt. Legalábbis ez volt a marketing szöveg. Az erdőben őzek, szarvasok és rókák tanyáztak, közkedvelt vadász terület. A vendégek között is akadtak többen akik ezért jártak ide, de a főnök maga is szívesen vadászgatott. Egyszer házi lövészversenyt is rendeztek: légpuskával kellett tisztes távolságból kifüggesztett céltáblára lőni. Két vaddisznópörkölt és egy csapolt búzasör felszolgálása közben én is durrantottam a fegyverrel hármat, és csodával határos módon megnyertem a megmérettetést! Felírták a nevemet az étterem falán lógó dísztárgyra. Kíváncsi lennék vajon ott van-e még. Októberben a vadász szezon lezárásaként egy szeánszon is részt vettem, ahol az elejtett vadállatokat fenyőágakra terítették, fáklyákkal rakták körbe és hagyományos öltözetben többméteres kürtöket fújva rótták le az öregek a tiszteletüket az elejtett vadak felé. Egyedi hangulata volt a szertartásnak, korábban sosem láttam még hasonlót. Ezután kezdődhetett a zabálás és a vedelés. Nekem pedig a munka.

Végre már nem személyzeti szobában laktam, hanem a szomszéd faluban béreltem egy kis tetőtéri lakást a főnök ismerősén keresztül, ami nagy előrelépés volt ugyan, de ez röviden azt is jelentette: ha felmondok a melóban automatikusan bukom a pecót is. Szuper volt nap végén végre fizikailag is elhagyni a környéket, ugyanis ott lakni ahol dolgozol egy idő után egyszerűen több okból sem szerencsés: bármikor lehívhatnak melózni, nincs magánszférád és a szabad napodon is mindenhol kollégákat és vendégeket látsz.

A rendelés felvétele és az ételek felszolgálása mellett itt már pénztárcát is kaptam, fizetőpincér lettem. Eleinte amikor egy nagyobb asztaltársaság egyenként csengette ki a számlát, úgy belekavarodtam a dolgokba, hogy csak reméltem hogy minden stimmelni fog. Olyankor a stressz helyzetben csak sodródsz az eseményekkel, hogyha még nem tanultad meg irányítani azt. Például egy 30 fős csoportnál halmozottan igaz amit sok kellemetlen szituáció és verejték árán megtanultam: ha nem látszol határozottnak és magabiztosnak, akkor elvesztél. Minél többen vannak egy társaságban, annál inkább nem foglalkoznak veled. Egymással beszélgetnek, röhögcsélnek és viccelődnek amíg végül jól belekavarodsz a rendelésbe és/vagy a fizettetésbe. 

Ilyenkor az a trükk, hogy kezedbe veszed az irányítást és kinézed magadnak az egyik hozzád legközelebb lévő vendéget. Türelmesen bámulod szótlanul, amíg meg nem szerzed a figyelmét. A többiekkel a háttérben egyszerűen nem szabad foglalkozni, hiszen mindenki egymás szavába vágva mondaná ami éppen az eszébe jut, te pedig rendesen belekavarodsz. Amikor mindenki elhallgat és az első vendég elmondta a kívánságát, (amit lehetőleg jól meg is variált) kizárólag a mellette ülőt kezded el bámulni, és így tovább. Mindenkinek világos lesz hogy egymást követve fognak sorra kerülni, te pedig a saját tempódban minden speciális kívánságot gondosan felírsz. Asztaltervet kell készíteni, így pontosan tudni hogy ki mit rendelt és hol ül. Tutira nem érhet meglepetés. Kérdezgetni sem kell hogy a felszolgálásnál ki mit rendelt, egyszerűen csak leteszed a tányért az orra elé. Így méltán profinak tűnik az egész, ami aztán a borravalón is meglátszik.

A munkatársaim között leginkább németek és csehek voltak. Egy kedves, fiatal cseh párral jöttem ki leginkább. A srác eredendően tanár volt, mégis kijöttek Németországba pincérkedni a csajával. Sajnos ott sem sokkal jobb a tanárok helyzete mint kishazánkban. Alapvetően egyedül voltam a hétköznapokban, azonban 8 hónap után megismerkedtem laza helyi srácokkal, akik a pincében longboard deszklapokat készítettek. A műhely tele volt a gyártáshoz szükséges faanyaggal, volt présgép meg minden. Ekkor próbáltam ki először igazán a száguldást, felváltva zúztunk le a hegyről a hosszú deszkával 40km/órás sebességgel. Szerencsére nem törtem össze magam. Hippi formák voltak, egyszer spontán Dunaújvárosban is meglátogattak.

Bajorországi kalandjaim során eljutottam Münchenbe az Oktoberfestre is, ami hatalmas élmény volt. Egy teljesen zárt világ, ismeretség nélkül lehetetlen bekerülni a csapatba. Egész nap pörgés van, de a két hetes fesztivál ideje alatt több hónapnyi munkabért is lazán meg lehet keresni. Minden valamire való márka képviselteti magát egy óriási sátorral, ami csordultig van emberekkel a világ minden tájáról: ők meg csordultig vannak sörrel. Időnként valaki a tömegből feláll az asztalra egy literes korsóval (ennek komoly hagyománya van) és elkezdi egy levegővel húzóra letolni az egészet miközben a többiek szurkolnak, őrjöngenek, üvöltenek. Hihetetlen a hangulat, olyanok mint az állatok. Teljesen kivetkőznek magukból, a hideg is kirázott. A végén az asztalon lévőnek a feje fölé kell emelnie az üres korsót, ezzel is bizonyítva rátermettségét. Ha mégsem sikerült teljesen kiinni a literes fülespoharat akkor a maradék lé az utolsó cseppig a nyakába zúdult.

Mentségemre szolgáljon, hogy már alapból nagyon fáradt voltam a munkától, mégis sikerült 9db literes korsóval elfogyasztanom a finom prémium csapoltból ami 18 rendes sörnek felel meg. A munkatársak már leléptek a kisbusszal, mi tovább maradtunk a cseh haverral majd két átszállással keveredtünk haza valamikor az éjszaka közepén. 

Néhány kósza foszlányon kívül nem nagyon emlékszem a hazaútból semmire. Egyszer csak magamtól felriadtam reggel 9-kor utcai ruhában az ágyamban, még ébresztőt sem állítottam. Gyorsan összekapartam magam a másnaposság legmélyebb bugyrából, beültem a pássziba és elindultam dolgozni.

Kereken egy évig gyűjtöttem a tapasztalatot a bajorországi Unternoggban, pont úgy, ahogy terveztem. Miután leléptem, pár hónapra rá a Hely bezárt, még újságcikk is született róla hogy mennyire nem találnak szakképzett munkaerőt. Tudtommal azóta sem nyitottak ki újra.