Ilanz

2015 nyarán elhagytam Németországot és egy időre hazaköltöztem Dunaújvárosba napozgatni, csajozgatni meg deszkázgatni.

A panelban a 8-adikon minden úgy volt a legényszobámban, ahogy hagytam. Napsütés, szabadság és “enyém a világ” életérzés. Fesztiválra jártam, haverokkal koccoltam és összejöttem a barátnőmmel, aki azóta a menyasszonyom lett. Innentől kezdve már nem voltam egyedül többé. 

Renivel két évig osztálytársak voltunk, mégis alig ismertük egymást. A suliban még nem jött el a mi időnk. Amikor évekkel később bementem a dohányboltba ahol dolgozott, meglepődtem hogy ott van és szépen elhívtam randizni. Eljött. A kapcsolatunk nyári kalandnak indult csupán: egymásnál aludtunk és lezúztunk a Balcsira meg a Velencei tóra. Legbelül mindketten azt hittük, hogy ez nem fog sokáig tartani, hiszen én megyek vissza külföldre, ő pedig nem fogja hátrahagyni magyarországi életét. Szerettük egymást, de folytatnom kellett az utam. 8 hónapot töltöttem Otthon munka nélkül, szinte az összes félre tett pénzemet feléltem. Imádtam ezt az időszakot meg minden, de már a kocsit is alig bírtam tankolni. 

Ideje volt munkát keresni.

Ha nem is szívesen de visszamehettem volna Hohe Wand-ra ahová azonnal fel is vettek. Elkezdtünk e-mailezgetni a részletekről. Mindeközben az egyik kedves haverom aki tudta hogy meló kéne, megkeresett Svájcból hogy az egyik cseh ismerőse pincérkollégát keres egy vidéki Hotelba. Dilemmába kerültem hogy most mi legyen, menjek vissza a már jól ismert közeli panzióba, vagy vágjak neki az ismeretlennek a messzi Svájcba? 

Reni mindenben támogatott, pedig saját maga ellen beszélt. Mennem kellett és ezt ő is tudta.

Éppen a Duna-parton lazultunk a haverokkal, amikor jött a telefon a Hohe Wand-ról majd kioktató stílusban közölte velem a főnökasszony hogy mégis mikor kellene kezdeni, stb. Nagyon nem tetszett ahogyan velem beszélt, így visszautasítottam az ajánlatot. Gyorsan lebeszéltem a svájci állásinterjút, és elindultunk a kb 1100 km-re található Ilanz-ba.

(Budapest-Bécs-Salzburg-München-Bregenz-Chur-Ilanz. Azóta számtalanszor megtettük már ezt a rendkívül forgalmas tranzitútvonalat. Örülök hogy mióta Klagenfurtban élünk azóta már nem kell. De erről majd később.) 

Mivel tesómék akkoriban kb másfél órára laktak Ilanztól, így náluk tudtunk éjszakázni Ausztriában. Az ő kocsijukkal mentünk tovább, mert azon volt svájci pályamatrica, illetve osztrák rendszámmal jóval kevesebb eséllyel állítanak meg a határőrök mint magyarral. Ezt többször is megtapasztaltam.

Megérkeztünk, baromi hideg volt.

A bemutatkozó beszélgetés előtt rettentően izgultam, de szerencsémre egy korrekt és kedves ősz hajú hoteligazgatóval beszélgettem, akivel rögtön kölcsönös volt a szimpátia, végig tartottuk a szemkontaktust. Már elég jól beszéltem németül, de még nem tökéletesen. Persze a svájci német teljesen más, de mi hochdeutsch-ban beszélgettünk, sikerült eladni magam. Másnap jelezték hogy engem választottak, megkaptuk a szerződést amit vissza is küldtem aláírva. Utólag nézve tényleg minden nagyon korrekt és jól szervezett volt, percre pontosan váltottuk egymást a kollégákkal, és éppen annyit dolgoztunk amennyi a szerződésben szerepelt. Semmi túlóra vagy ilyesmi.

Így kezdődött a 6 és fél évig tartó svájci pályafutásom Ilanzban, ami egy kb 2500 fős kisváros Graubünden kantonban, német nyelvterületen. Kizárólag ezen a környéken beszélik a rétorománt, annak is a sursilvan rumantsch dialektusát. (Amúgy a Glacier Express is áthalad itt, ami egy Unesco által világörökség részének nyilvánított csodálatos vasútvonal látványos panorámavagonokkal. A másik ilyen útvonal a Bernina Express, amivel végül mi is utaztunk. Hatalmas élméy volt, gleccserek mellett áthaladva jutottunk el varázslatos, érintetlen tájakon keresztül a napos olasz tavaszba egészen Tirano-ig.) 

2016. januárjában bőrönddel, hátizsákkal és persze gördeszkával a hónom alatt érkeztem meg a Hotelba immár egyedül este 10 körül, 14 óra vezetés után a forgalmas, kamionoktól hemzsegő havas úton. A törzsasztalnál helyiek kártyáztak, és rétorománul beszélgettek. Nagyon megijedtem hogy hová keveredtem és hogy egy szót sem fogok érteni itt semmiből. Vajon mi lesz így velem? Mi ez a furcsa nyelv?

A német az olasz és a francia mellett Svájc negyedik hivatalos nyelve, kb 10 ezren beszélik a 8 milliós Svájcban ezt a kihaló félben lévő latin eredetű ősi nyelvet, aminek a gyökerei egészen a római korig nyúlnak vissza. Részben hasonlít az olaszra. Ez a helyiek anyanyelve, és borzasztóan büszkék rá. Bevándorolt külföldiként biztosan nem értesz a beszélgetésből egy árva szót sem. Kicsit olyan, mint egy zárt közösség ahová nem könnyű beilleszkedni.

Idővel vettem egy nyelvkönyvet és betanultam olyan gyakori mondatokat, amiket aztán rendre elsütöttem a vendégeknek. Megtanultam számolni, így természetesen a fizettetésnél is nagyra értékelték az erőfeszítésem és idővel befogadtak. 

Egyébként németet ők is először csak az iskolában tanulnak, bár a sajtó is főleg német. Persze van rumantsch TV, rádió meg újság, és a hivatalos ügyeket is el tudod intézni. Az idősebbek arra ösztönzik a fiatalokat hogy ápolják a nyelvet, ami újra kezd menő lenni. Még rétoromán repp zene is van:

Íme néhány hagyományos étel a Bündner konyhából, melyek alapvetően az egyszerű emberek ételei voltak, majd a gasztronómia felkapta őket:

Capuns – Mángold levélbe csavart alacsony zsírtartalmú túrós galuskatészta helyi szalámival (Salsiz), húslevesben megfőzve, hagymával szalonnával és sajttal tálalva.

Maluns – Vajon aranysárga morzsára pirított reszelt burgonya-só-bors-liszt keverék, almakompóttal és egy darab svájci sajttal. Amilyen fura, olyan finom!

Pizzocherie – Hajdina lisztből készült tésztaféle, kelkáposztával, szalonnával, pirított hagymával, sajttal, almával tálalva.

Kaptam egy személyzeti kislakást a Hotel épületének 7. emeletén saját fürdőszobával és kis konyhával. Másfél évig laktam itt. A kollégák jó fejek voltak, a cseh pincérhavert és egy német szakács srácot leszámítva döntően svájci nemzetiségűek. Füleltem a rétoromán beszélgetéseket, meg azt hiszem itt lettem igazi pincér, saját kulccsal a kasszához és saját pénztárcával amiből műszak végén leszámoltam a bevételt. A fizu mellett a váltópénzen felüli borravaló is mind az enyém maradt. Baromi jól kerestem. Kezdetben L-es tartózkodási engedélyem volt, ami 1 évre szól, így egy ideig még a magyar rendszámot is megtarthattam. A szobáért természetesen levontak 600 frankot, de ebben a rezsi és az internet is benne volt. Kajáért pedig havi 300-at, de így is remekül kijött a matek. Minden nap kétszer étteremben kajáltam meleg ételt és megszámlálhatatlan mennyiségű pizzát toltam be a létező összes feltéttel. A tésztát pedig a Palermo-ból származó olasz pizzaYolo forma készítette titkos családi recept alapján.

Ahhoz, hogy az ember svájci tartózkodási engedélyt kaphasson, kell egy munkaszerződés és egy bejelentett lakcím. Ezek nélkül legfeljebb 3 hónapig tartózkodhatunk legálisan az országban turistaként. A csavar az egészben, hogy lakcím nélkül nem kapsz munkát, viszont munka nélkül nincs lakás. Ezért volt előny a személyzeti szállás a hotelben, ahová a kezdetekben bejelentettek. Később persze megkaptam az 5 éves „B” Aufenthaltsbewilligung-ot, amihez már a magyar rendszámot is le kellett cserélnem svájcira, aminek természetesen a biztosítási költsége is sokszorosára emelkedett. A szigorú műszaki vizsgára is fel kellett készíteni az akkor már 15 éves személygépjárművet. Rengeteg utánajárás, telefon és bürokrácia után a pásszi végre megkapta az új forgalmit és a GR rendszámot.

Az első másfél évben amíg még egyedül éltem Ilanzban, nagyon sokat kalandoztam. Felfedeztem a környék skatepark-jait, és a cseh sráccal is igazi barátok lettünk, végigkóstolgattuk a legkülönlegesebb viszkiket a bárokban, szemrebbenés nélkül hagytunk ott több száz frankot. Jártunk veretős drum and bass party-ban Zürich-ben, de eljutottunk a Lumnezia fesztiválra is, amire jegyeket a főnöktől kaptunk. Szerintem jóval konzervatívabb itt egy fesztivál, mint Magyarországon, egyszerűen nem tapasztaltam azt a nyitott lazaságot mint mondjuk egy Balaton Sound-on. Másnap persze hullafáradtan, alvás nélkül toltuk le a műszakot.

A Hotel pár hónapra bezárt amíg teljes felújításon és arculat váltáson esett át. Új főnök lett, én ezt nyilván nem akartam megvárni, így felmondtam és béreltem a közelben egy lakást. Két év távkapcsolat után ide költözött ki végre hozzám Reni. Azóta együtt nyomjuk jóban, rosszban.

Az utolsó hónapban deszkával jártam be melózni és pincér szettben, fityegővel az övemen krúzoltam végig a kisváros utcáin keresztül a téren a postások és buszsofőrök mellett, akiket már ismertem, ahogy sokan másokat is hiszen az ilanziak többsége legalább egyszer volt már a vendégem. Szívesen elbeszélgettem velük. A következő határozatlan idejű munkaviszonyom a Golfclub-ban is egy ilyen ismeretség által valósulhatott meg.